Toldi:
I. ének:
Ég a napmelegtől a kopasz tyúk szarja, Miklós retkes tökét igencsak vakarja. Mérges lapostetvek csípik ahol érik, Kormos seggepartján sütkéreznek délig. Amott a kútágas alatt áll egy némber, Vízmerítés helyett jobbágyfaszra kémlel. Nincs egy árva szôrszál a pinája ráncán, Az utolsót is tegnap vesztette el kártyán.
Vályúnál az ökrök szomjasan delelnek, Bokrok tövén pesztrák, s béresek tekernek. Zsombékok tövén, hol füves az árok, Vígan enyelegnek üzekedô párok. Egy, csak egy legény van, aki nem hág: Toldi, Bár hatalmas faszát talicskán kell tolni. Legénytoll sem fedi hatalmas nagy pöcsét, Egyensúlyoz rajta három tonna rôzsét.
Malomkövet zúz szét iszonyú dorongja, Vadállatok futnak elôle morogva. Egy krónikás írja, mit szemével látott: Duhaj kedvében egy megyét megbaszott. Delelôn az ipart agróban űzi, Faszára a nôket huszasával fűzi. Amint vakaródzik, s a semmibe réved, Lát felé ügetni nyalka hadfi népet.
Megjött immár Toldi rókalelkű bátyja, Viszeres seggén lóg szattyánbôr gatyája. Kókadt kanócpöcse gubbaszkodva hallgat, Nem kér ô már pinát, csupáncsak nyugalmat. Valaha egykor ô volt a kuplerájok bakja, Most csúfosan lóg le bús, penészes makkja. S ha egyszer mégis üzekedni merne, Duhaj kedvében nagyokat tekerne.
De hiába nógatja fonnyadt tököt, Sunyin és unottan mond az csütörtököt. Ezért rút irígység bántja Györgynek szívét, Látja testvéröccse duzzadó nagy pöcsét. S gondolata támad, mely aljas és kajla: "Majd elintéz téged a királyi szajha!"
II. ének:
Fel van lobogózva ôs Budavár tornya, Dicsô lovagoknak áll itt hôsi torna. Lajos királyunknak nemi kedve fogyó, Elégedetlen már a királyi lotyó. Kihirdette tehát hetedhét országba: Jelentkezzék lovag, ki nejét meghágja. Nem könnyű feladat, nem mindenki bírja, És aki nem bírja ásva annak sírja.
Hét numerát kíván a királyi némber, Ki sem véve a faszt, egyben végezvén el. Akinek hét után úgy áll, mint a szálfa, Annak Aranybullát vernek a faszára. Jött is Csáktornyáról jó Bükköny Levente, Állati nagy faszát ürüzsírral kente. Nekifohászkodott, szólt: "Dupla vagy semmi!" De az ötödiknél nem tudott már menni.
Fogcsikorgatva jött Kont a kemény örmény, Megcsóválta farkát, s támadt nagy légörvény. Dölyfösen rikoltott: Kilencszer verem be! Ám hét után nem állt, s tették hűs verembe. Riszálja valagát Johanna, az álnok, Mert izgatja peckét egy kiherélt pohárnok. S míg trágár apródja szívja keble halmát, Beugrat pejlován Vazul, a hôs dalmát.
Mered nagy kopjája dicsôségre várón, Ám csakhamar kidôl, s viszik ki hordágyon. Sok ledér lovag jött, felcsigázva kedvük, De hiába folyt el drága életnedvük. Senkinek sem állt föl öt után, hiába, Vonták a várkastélyt gyászdrapériába.
III. ének:
Mint dámszarvas, kit seggbelôtt az ármány, Fut sötét erdôbe szegény Miklós árván. Együgyű szívében csak egy terv világol, Hogy a nehéz versenybôl gyôztesen kilábol. Ösztökélte bátyja, - minden szava lépes: Most mutasd meg öcsém, dákód mire képes! Ravaszul beszél, véka alá rejtve Csúf terve, hogy öccsét elveszejtse.
A hold meszes segge felkúszott az égre Mire Miklós felért Buda alá végre. Öklözi a kaput, rúgja, veri, rázza, Míg durván ráförmed a királyi strázsa: Hé paraszt! Süvölvény! Ez királyi porta! Nem zsellér fickónak áll itt hôs lovagi torna! Én paraszt? Füstölög és fogat csikorgat, Iszonyú hímtagja vészjóslón horkad.
S mintha vasból volna ágyékának kincse, Tajtékzó dúvadként csap le a kilincsre. Lesúlyt hôs Botondként, képes volna ölni, Röpköd az ércforgács, támad rés ökölnyi. Iszonyút rikoltva ugrik be a résen, S siet, hogy a nemes harcból le ne késsen. Amíg a várkertet fürkészve átszelte, Látta Lajos királyt, ki tökét jegelte. Meglepte ôt Miklós, keservesen nyögött, "Ha kedves az életed, baszd meg azt a dögöt!"
Voltam én is egykor délceg, ifjú, nyalka, Most búsan ténfergek rossz picsákat nyalva. Ha kedves az életed, gondold meg a dolgot, S ványadt pöcsét rázva keservesen morgott, Megköszönte Miklós a király tanácsát, Felfeszíti faszával a bejárat rácsát. Ezt látja Johanna, s felsóhajt epedôn: Remélem nem visznek ki téged is lepedôn.
Miklósnak dermeszti szívét, mit látott, Eléje Johanna nagy picsája tátog. Bozontos szôrök közt, mint egy mérges kígyó, Kígyózva tekereg a vérvörös csikló. Ásítva szürcsöl hatalmas puncija, Melynek űrmértéke úgy harminchat uncia.
Nem szívbajos Miklós, legény ô a talpán, Be is veri tüstént nagy husángját nyalkán. Ökleli Johannát az abnormis karó, Úgy dolgozik benne, mint cséphadaró. Tíz kopasz csillagjós számolja egy gépen, Már a hetes turnus át van hágva régen. Szívós a királyné, a huszat is állja, Segge a Lohengrin nászdalt trombitálja.
Ám harminc után már hervad a lotyó, Bár Miklós még serényen dorongol. Elalélt Johanna, nem bírja már szusszal, Zsémbeskedik Miklós, megtoldja még hússzal. Meghalt a királyné! - sikoltják a vének, Lerángatják Miklóst szerecsen pribékek. Taszigálják, rúgják valagba és hasba, Diadalmas pöcsét verik nehéz vasba.
Lôdörög Miklós, mint lófasz a lébe, Megkötözve viszik a király elébe. Trónján ül Lajosunk, vidor most a kedve, Podvás seggét nyalja idomított medve. A halálhírt egy szolga nagy sietve hozta: Úrnônket e paraszt, a halálba baszta! Felujjong a király - Lovaggá lesz ütve! Így szóla Miklósnak, ki áll szemlesütve.
Kívánsz szűz leánykát? Telt valagút? Ringót? Minden a tied, mert megölted a ringyót! Mert a szerelmet ajzó szél, ha eljöve tavasszal A fél világ nem tudta ôt ellátni fasszal. De te méltó voltál a királyi dögre Dicsô magyar faszod álljon mindörökre!
Toldi szerelme
I. Ének:
Ünnepségre gyűltek fenn, Budán a rendek, Nemes lovagok: Csehek, Morvák, Vendek. Lantok, dobok, kürtök harsonája ordít, Mindenki akarja ünnepelni Toldit. Mert, hogy nemhiába jósolta meg Bence, Nagy úr lett Miklósból, a király kedvence. Kinek ringyó nejét a halálba hágta, Hálaképpen Miklóst lovaggá testálta.
Szól ím: "Lovaggá ütöm most kendet, Egyúttal átadom a nagy lovagrendet. Nemesi címered, íme kissé pajzán, Amit nagyon szeretsz, az vagyon hímezve rajzán." Egy ásító nagy picsa látható a képen, Sterilizált faszokkal körülrakva szépen. Megköszönte Miklós, s nyomban hozzálátott, Ötven úrhölgyet azonnal megbaszott.
Lóra pattant Miklós aztán kevélyen, Lelógó csülke a földet szántja mélyen. Szól a király aztán, Miklóst odaintve: Nápoly királynôje gonosz fifikával, Megölte öcsémet mérgezett pinával. Majd, hogy gonosz tervét íly módon elérte, Sok jó magyar vitéz pöcsét lemetélte. Majd besózta ôket elvetemült daccal, Az összeset megette füstölt lazaccal. Kélj sereggel útra, leckéztesd a bestét, S egy hét múlva gyere, s számolj be nekem tüstént.
Eddig szól a király szigorú parancsa, Miklós csak bólint, s rezzen már a kanca, Aztán nyomban szűzpinát orrzott, S elvágtatott úgy, hogy csak nyoma porzott.
II. Ének:
Nagyfaluba indul Miklós elbúcsúzni, Mert mérföldes csizmát kell holnap felhúzni. Nem szivesen megyek, morgott kesergôn, Mialatt lovával átvágott egy erdôn. Csörgedezô patak hűs tövén leányka. Édesen dalolva punciát mosta Lágyan öblögette rózsaszínű kelyhét, Őzek nyalogatták annak édes nedvét.
Hófehér feneke még szerényen ringott, Izgalmában Miklós dögletesett fingott. Megriadt a lányka, felsikoltott félve, Mivel lovagot nem látott még élve. Szigorú apácák zárdában nevelték, Figyelmét a faszról eképp elterelték. Reszketve figyelte Piroska a bokrot, És a lôcsöt, mely a hosszú nadrágból kilógott. Habár nem tanulta soha a szerelmi leckét, azonnal ugrálni érezte a peckét.
De szép vagy galambom, szóla Miklós lágyan, Téged megkefélni volna leghôbb vágyam. Gyanakodva nézte még tovább a lôcsöt, Közben Miklós kivett egy tégely kenôcsöt. A lány punciát jól bekente azzal, Aztán nekiesett az iszonyú nagy fasszal. S csoda történt, a lányka meg se csuklott, úgy nyelte a tubust, mint a kockacukrot.
Habár elôtte még sikoltott, mert fúrták a hártyát, De utána megszokta, mint cigány a kártyát. Míg Miklósunk a tök ászt kivágta keményen, Piroska valaga kontrázott serényen. Így keféltek soká, míg leszállt az este, A lány nagy pirulva ruháját kereste. Ekkor szóllott Miklós, búcsúzzunk szivecském, Holnap fel kell vennem világjáró mentém. Talgyánország földjét bejárom, De végül hazajövök, s téged veszlek majd feleségül.
III. Ének:
Egy hétig vágtatott Miklós a sereggel, Míg elérte Nápolyt, kékredagadt seggel. Kalandjuk útközben gombamódra termett, Ástak a taljánok gyakran ravasz tervet. Kimustrált picsákat fák tövébe rakták, Onnan vicsorogtak a veszélyes aknák. Félelmet gerjesztett borzas, tüskés szôrük, Meg is bokrosodott húsz arabs mén tôlük.
Majd késôbb, hogy a sereg Pisát elérte, Csúcspontra hágott a taljánok mérge. Egy magas toronyból lôdöztek a besték, Mérgezett nyilaik a vezért keresték. Ágaskodó lóról szökkent Miklós tova, Felpezsdült haragja szökkent mérges lángra. Felálló nagy pöcse Pisa tornyát verte, Élô bizonyságul, hogy még ma is ferde.
Mint a légy potyogott a talján, Megzápult tökkel nyúltak el a pusztán. S míg száz keselyű holt pöcsükre rátojt, Elérték Miklósék végcéljukat, Nápolyt. Ám útjukat állta egy százöles árok, Ezért nem támadtak nyomban a csatárok. Nem fog ki Miklóson holmi árok-fajta, díjnyertes nagy faszát átvetette rajta.
Szörnyű faszán csörög patkó, nyereg, kantár, Átügetett rajta a teljes lovasdandár. Elôörsnek küldte Miklós csupán ôket, ám ezek meglátták a fürdôzô nôket. S még rájukrontva rikoltozva kúrtak, Pöcsükbe a besték mérges tövist szúrtak.
A gonosz királyné így elérte tervét, Sok levágott fasszal megtöltötte termét. A szép példányokat vitrinjébe tette, Még aprajával a macskákat etette. Aztán a királyné vadul csengôt rántott, És nyomban bevezettek egy kan elefántot. Az udvari népség felhorkanva szörnyed, Mázsás fasza alatt száz rabszolga görnyed.
Szeméremajkait a királynô tátja, Farkát a szörnyeteg abba tövig mártja. Felsikolt a delnô: "Faszt nekem garázdák, Ami a seggembe durván szánt barázdát. Hogyha nem szereztek íly faszt énnekem, Levágott pöcsötök lássam a gyékényen.
Sok nyegle udvaronc megszeppenve zajgott, Bár kefélés helyett szagolták a sajtot. Elszáradt faszukat óvták mégis félve, Egzisztenciájukat smirglizték azzal minden délben. De egyikük közülük boldogan felordít, Királynôm, egy eszme: csaljuk lépre Toldit. Ki nagy seregével ne jöjjön hiába, Fullasszuk bele ôt úrnônk picsájába.
Kobzosok dalolnak farkáról meséket, Gertrúdnak az eszme megtetszett azonnal, Szól: ez manôver jár dupla haszonnal. Gonosz ellenségünk elveszítjük végre, És én is megtudom, vajon jól kefél-e. Vigye küldönc hírül, hogy feltétel nélkül idejöhet Miklós, ki már - hírszerint - vénül.
IV. Ének:
Miklós a ravasz hírt lelkendezve vette, És magát azonnal lovára vetette. Ám felordít, mintha fúrnák éles kések, Kínozzák valagát ökölnyi kelések. Páncélnadrág szára pöcsét is törte, Mérges kelés nôtt rá, nagyobb mint egy körte. Mire elérte a nápolyi piacot, Számolhatott még, vagy féltucat barackot.
Fordulj vissza Miklós, kerüld a kelepcét, Tégy fájó pöcsödre gyógyhatású repcét. Ám Miklós a veszélyt nem találja hígan, Szarvasbôr kulacsát elôkapja vígan. Lekortyol egy liter rumos kávét zaccal, Nekifohászkodott, kevély magyar daccal.
Várta ôt Gertrúd, ásító valaggal, Punciát átkötve harci szallaggal. Fúrta Miklós ôtet, hét nap, hét éjjel, Minden numeránál fingott Gertrúd kéjjel. Ahol végigsepert a fertelmes ciklon, Narancsligetekben lett a termés citrom.
Vadgesztenyévé lett az édes maróni, Összekunkorodott minden makaróni. Egyiptomi csapás lett ehhez majális, Gertrúd segge zúg, mint a kanális. Miklós csak kotorja, döfködi haraggal, S nem boldogul mégsem az iszonyú valaggal.
Ám hetednap éjjel lohad Gertrúd kedve, Ha mód volna rá, nem is incselkedne. Gyászdalt fúj száz csinos apródruhás fattyú, nem áll... el mégsem az iszonyú dugattyú. Nászheverô röpköd, selyem, csipke bársony, visít a királynô az iszonyú nyárson.
Égnekálló lábbal kalimpál remegve, de Miklós ezredszer kefél be röhögve. Gertrúd segge immár élettelen massza, Ám a dühös Miklós még holtan is bassza. Lerángatja Miklóst ötven hóhér durván, mázsás lakat csattan a méteres hurkán. Ráspolyozzák pöcsét szöges kalodába, viszik kivégezni Nápoly piacára.
Fôhóhér kezében a pallos csikordul, Ámde Miklós faszán csakhamar kicsorbul. Ötvenszer csapott le még végül kifáradt, Közben erôs zaj lett, megvívták a várat.
Miklós seregei betörtek a térre, Hányták a sok olaszt, lándzsára, kardélre. Nagy vitéz tetteknek meglett méltó ára, Diadalmenetben ment Miklós Budára.
S végül felkereste Piroskát, szerelmét, Ki már várt reája, tartván fehér kelyhét. Rózsafa ligetben basztak, nyaltak, kúrtak, Még ma is kefélnek, hogyha meg nem haltak. |